Dream Theater – Dream and Theater

It’s not often that a debut album ends up at the top of every European metal magazine’s ranking. That’s exactly what happened with Long Island’s Dream Theater’s When Dream And Day Unite (reviewed in MHH No. 3 – editor). In this day and age, when most young bands take the easy way out and prefer to follow fashion trends, it is my pleasure to introduce five outstanding musicians – Mike Portnoy on drums, Kevin Moore on keyboards, John Myung on bass, John Petrucci on guitar and Charlie Dominici on vocals – who consider keeping good rock music alive more important than the pursuit of popularity. Their vibrant music, which has a unique atmosphere and strong character, crosses the rock music of the seventies with the virtuosity of today’s heavy metal. Dream Theater offers listeners something that has been missing from the palette for many years, and that is progressive rock music at a high level of art.

In a home setting, in the dressing room of Long Island’s premier club, Sundance, we talk to the band members, who take the stage tonight for the first time since the release of their album. At one point one of the guys yells out, “Look, the Crumbsuckers are out there, let’s bring them in!”

“We’re old friends, even though we don’t share the same musical spectrum. We love the music of the Crumbsuckers and they come to our shows too.”

The Crumbsuckers liked Dream Theater’s songs so much from the start that they sealed the group’s deal with their own label, Mechanic. They pestered the label’s founding boss Steve Sinclair with the boys’ demo tape until he finally gave in and handed them the well-deserved contract.

“That wasn’t our first demo. We had previously played under the name Majesty, and our very first recordings were sung by someone else. Charlie heard this tape somewhere and felt he should sing with us. He got my phone number and from then on I had no peace. He started a campaign of telephone terror. I went to the wall just hearing ‘Hi, it’s Charlie.’ I wanted to strangle him, and one day I arrived at the rehearsal room and there was a guy I didn’t know waiting for me downstairs. The others said he came to audition and so far so good. But when he told me that he used to call, I was freaked out. ‘Anyone but him!’ I said to the others. I didn’t even want him anywhere near me, I wanted to get him out of the rehearsal room immediately, but I finally settled for a rehearsal. I didn’t take Charlie too seriously back then, but that was a long time ago. Then legal difficulties forced us to change our name, which in hindsight we don’t regret at all. Someone in Las Vegas trademarked the name before we did, so we had no choice. At the time we were very bitter, but that’s not surprising, because for years the name Majesty had almost become part of us. At first we changed it to Glasser, but at the last minute it became Dream Theater. Mike’s dad once told me about a movie theater in California called that and it suddenly occurred to him how fitting the name was for our music. By the way, we want to record our first music video in that movie theater. It’s a classic palace from a time when cinemas played a very important role in culture. The word ‘Dream’ suggests that we are open to all styles, and the word ‘Theater’ is associated with our concert show.”

Surrealism

And how does the Dream Theater concept relate to the album title?

“In part. The title itself is actually a line from our song ‘Only A Matter Of Time’, and it symbolizes that if you believe in yourself and your dreams, you can achieve your goals. There are two ways to explain this. Quite simply by dreams coming true, and surrealistically by the merging of Dream and Daytime Reality. So it can be interpreted in several ways. The cover shows a guy waking up from a dream and being branded with a strange sign. This sign is the symbol of the band Dream Theater, and the photo shows only the shadow of the guy. The whole thing is really a painted photo with a special effect.”

And do the songs also fit into a concept?

“No, the lyrics are not connected. Some of the songs are not far from our concept, but each one carries a different meaning. Most of them are fiction, products of our imagination. However, one thing all our songs have in common is a positive message. Another characteristic is that they are not lip-service, but rather they make you think for yourself.”

Do you plan to write about other kinds of topics in the future, perhaps drawn from real life?

“You mean political topics, right? While many bands are addressing those right now, we’re not getting in that line. Of course I get upset by political events every day, and sooner or later this will be reflected in the lyrics.”

Thrash

Doesn’t it bother you that you are signed to a label that has almost exclusively released thrash albums, such as Vio-lence and Voivod?

“Not at all. Anyway, that’s a thing of the past. In the beginning they really only signed thrash bands, but now they have traditional metal bands, and they’ve just finished negotiations with a glam band from Los Angeles. Personally, I really like the fact that they haven’t narrowed themselves down to just one genre. When we were approached by Mechanic through the Crumbsuckers, we didn’t really think about the idea of going to different labels. So they were the first. But that doesn’t mean that we were rash in hindsight to sign the contract, although since then we have had offers from several labels. We think Mechanic is a very good company among independent labels. On the one hand, they are small enough to pay proper attention to their bands, and on the other, their distribution partnership with MCA means that their bands get decent publicity around the world. We can take our record as an example: we have been advertised in all the major magazines and have had effective advertising in the major shops. What more could we want?”

Maybe a video clip, because nowadays, if you want to make a mark in America, MTV is the only way to go...

“Well, that’s really our only problem. We have our plans, we’ve already mentioned them before, we just need to convince the bosses of the need for the clip. We shouldn’t even give them the opportunity to say no. Next week, we will negotiate with a video company and come up with the specific amount already agreed with Mechanic. We don’t play overly trendy music, and our style is decidedly far from any commercial trends. MTV could help us a lot.”

The band is absolutely right. Dream Theater are not your typical American band, they are light years away from the world of Crüe, Cinderella or Bon Jovi, and the American press can’t put them in any of their pre-fabricated boxes. But Europe loves them, and they are top of the charts in England as well as the rest of the continent.

“This was already true in the Majesty days. We have the impression that European fans, and of course the press there, are much more open to new sound. We get a lot of letters from Germany, for example, and it’s not uncommon for us to get a special question that surprises even us. It's unbelievable how much they know about us and our music without ever having played in Europe!”

Dream Theater’s progressive music cannot be clearly classified as metal. Do you even consider Dream Theater to be metal music?

“In a way definitely, and some of our songs are very close to thrash metal. We combine a lot of styles, like metal, jazz and progressive rock from the seventies. A lot of people compare us to Rush, but we feel closer to Kansas. We want to bring back the feeling created by the great bands of the seventies, with a modern sound of course. Of course we want to be more than just metal. However, it would be silly to deny that this is metal, just watch us live.”

As a witness of the concert, I can safely say that Dream Theater is one of the great bands of the nineties. Remember where you first heard this name!

– Edgar Klüsener

Original text

Dream Theater – Álom és Színház

Nem sűrűn fordul elő, hogy egy bemutatkozó album majd minden európai metal szaklap pontozásában az élbolyban végez. A Long Island-i Dream Theater When Dream And Day Unite (Amikor álom és valóság egybeforr) című lemezével (kritikáját ld. a MHH No. 3-ban – a szerk.) éppen ez történt. Manapság, amikor a legtöbb fiatal zenekar a könnyebb utat választva inkább divattrendeket követ, örömömre szolgál bemutatni öt kiváló zenészt Mike Portnoy dobost, Kevin Moore billentyűst, John Myong basszusgitárost, John Petrucci gitárost és Charlie Dominici énekest akik a népszerűséghajhászásnál sokkal fontosabbnak tartják az igényes rockzene életben tartását. Vibráló muzsikájuk, amely sajátos légkörrel és erős karakterrel rendelkezik, a hetvenes évek rockmuzsikáját keresztezni a ma heavy metaljának virtuozitásával. A Dream Theater valami olyat ajánl a hallgatóknak, ami hosszú éveken keresztül hiányzott a palettáról; s ez a magas fokon művelt progresszív rockzene.

Hazai környezetben, Long Island legjobb klubjának, a Sundance-nek az öltözőjében beszélgetünk a zenekar tagjaival, akik lemezük megjelenése óta első alkalommal lépnek színpadra ma este. Egyszer csak az egyik srác felkiált: „Odanézzetek, kinn vannak a Crumbsuckersék, hozzuk be őket!”

„Régi barátaink, annak ellenére, hogy nem azonos zenei skálán mozgunk. Szeretjük a Crumbsuckers zenéjét, és ők is lejárnak a koncertjeinkre.”

A Crumbsuckers már a kezdet kezdetén is olyannyira kedvelte a Dream Theater dalait, hogy tető alá hozták a csapat szerződését saját kiadójukkal, a Mechanic-kal. Addig-addig fárasztották a cég alapító főnökét, Steve Sinclairt a fiúk demószalagjával, míg végül megadta magát, és eléjük tolta a jól megérdemelt szerződést.

„Az már nem az első demónk volt. Korábban Majesty néven játszottunk, és legelső felvételeinken még más énekelt. Charlie valahol meghallotta ezt a szalagot, és úgy érezte, neki velünk kell énekelnie. Megszerezte a telefonszámomat és attól kezdve nem volt nyugalmam. Egy vérbeli telefonos terrorkampányt indított. A falnak mentem már attól is, amikor meghallottam: >Szia, Charlie vagyok.< Legszívesebben megfojtottam volna, és egy nap, ahogy megérkeztem a próbaterembe, már lenn várt egy ismeretlen srác. A többiek mondták, hogy meghallgatásra jött, és eddig rendben is volt a dolog. De amikor elmondta, hogy ő szokott telefonálni, teljesen kikészültem. >Bárki, csak ő ne!< mondtam a többieknek. Még a közelemben sem akartam tudni őt, azonnal ki akartam tenni a szűrét a próbateremből, de végül belenyugodtam egy próbába. Akkoriban még nem vettem túl komolyan Charlie-t, de ez már régen volt. Aztán jogi nehézségek miatt névcserére kényszerültünk, amit így utólag egyáltalán nem bánunk. Valaki Las Vegasban levédte a nevet előttünk, így nem maradt más választásunk. Akkoriban nagyon el voltunk keseredve, de ez nem is csoda, hiszen éveken keresztül szinte hozzánk nőtt a Majesty név. Először Glasserre változtattuk, de végül az utolsó percben Dream Theater lett. Mike apja mesélt egyszer egy kaliforniai moziról, amit így neveznek és hirtelen beugrott, mennyire illik zenénkhez ez a név. Egyébként az első klipünket pont abban a filmszínházban szeretnénk felvenni. Ez egy klasszikus palota még abból a korból, amikor a moziknak igen jelentős szerepük volt a kultúrában. A Dream (álom) szó arra utal, hogy minden stílus felé nyitottak vagyunk, a Theater (színház) szó pedig koncertshow-nkkal asszociálható.”

És mennyiben kapcsolódik a Dream Theater koncepció az album címéhez?

Szürrealizmus

„Részben. Maga a cím tulajdonképpen az Only A Matter Of Time (Csak idő kérdése) című dalunk egyik sora, és azt jelképezi, hogy amennyiben bízol önmagadban és álmaidban, céljaidat elérheted. Kétféleképp is magyarázható ez. Egészen egyszerűen az álmok valóra válásával, szürrealista módon pedig az Álom és a Nappali Valóság összeolvadásával. Szóval többféleképp lehet értelmezni. A borítón egy álmából ébredő fickó látható, akit egy furcsa jellel próbálnak megbélyegezni. Ez a jel a Dream Theater zenekar szimbóluma, és a fotón csupán a fickóra vetődő árnyéka látszódik. Az egész valójában egy festett fotó, különleges hatással bír.”

És a dalok is egy koncepcióba illeszkednek?

„Nem, a dalszövegek nem kapcsolódnak egymáshoz. Egyes dalok nem állnak ugyan távol a koncepciónktól, de mindegyik külön jelentést hordoz. Legtöbbjük kitaláció, a fantáziánk termékei. Azonban egy dolog közös mindegyik dalunkban, üzenetünk pozitív. A másik jellegzetességük pedig az, hogy nem szájbarágósak, inkább önálló gondolkodásra késztetnek.”

Tervezitek, hogy más jellegű, esetleg a valós életből vett témákról írjatok a jövőben?

„Politikai témákra gondolsz, nem? Ezekkel most sok zenekar operál, nem állunk be a sorba. Természetesen nap mint nap feldühítenek a politikai események, s ez előbb vagy utóbb tükröződni fog a szövegekben is.”

Nem zavar titeket, hogy egy olyan kiadónál vagytok szerződésben, ahol eddig szinte csak thrash albumok jelentek meg, mint például a Vio-lence és a Voivod lemezei?

Thrash

„Csöppet sem. Egyébként is ez már a múlté. Kezdetben tényleg csak thrash bandákat szerződtettek, de most már hagyományos metalbandáik is vannak, és épp most fejezték be a tárgyalásokat egy Los Angeles-i glam bandával. Nekem, személy szerint, nagyon tetszik, hogy nem csupán egy irányzatra szűkítették le magukat. Amikor a Mechanicék, a Crumbsuckers közbenjárására megkerestek bennünket, még valójában nem is gondoltunk arra, hogy házalnunk kellene a különböző kiadóknál. Tehát ők voltak az elsők. Ez azonban nem jelenti azt, hogy utólag elhamarkodottnak ítélnénk meg a szerződés aláírását, bár azóta már több kiadó is ajánlkozott. Szerintünk a Mechanic rendkívül jó cég a független kiadók között. Egyrészt elég kicsik ahhoz, hogy rendesen odafigyeljenek a zenekaraikra, másrészről terjesztési együttműködésük az MCA-val azt jelenti, hogy csapataik szerte a világon rendes reklámot kapnak. Vehetjük a mi lemezünket is példaként: minden nagyobb magazinban megjelent a hirdetésünk, és a fontosabb boltokban is hatásos reklámunk volt. Mit is akarhatnánk többet?!”

Esetleg egy videóklipet, hiszen manapság, ha az ember Amerikában szeretne valamit elérni, akkor az MTV az egyetlen járható út…

„Nos, valóban ez az egyetlen problémánk. A terveink megvannak, ezeket már korábban említettük is, csupán a fejeseket kell meggyőznünk a klip szükségességéről. Még a lehetőséget sem szabad meghagynunk nekik arra, hogy nemet mondjanak. A jövő héten tárgyalunk egy videotársasággal, és a már megbeszélt, konkrét összeggel hozakodunk elő a Mechanicnál. Nem túlzottan divatos zenét játszunk, sőt stílusunk kimondottan távol áll minden kommersz irányzattól. Az MTV sokat segíthetne rajtunk.”

A zenakarnak tökéletesen igaza van. A Dream Theater nem kimondottan a tipikus amerikai banda, fényévekre van a Crüe, a Cinderella vagy a Bon Jovi világától, és az amerikai sajtó sem tudja őket betenni egyik előre elkészített skatulyájába sem. Európa azonban imádja őket, Angliában is a listák élén tanyáznak, csakúgy, mint a kontinens többi országában.

„Ez már a Majesty korában is így volt. Az a benyomásunk, hogy az európai rajongó, és persze az ottani sajtó is sokkal nyitottabb az új hangzásra. Németországból például rengeteg levelet kapunk, és nem ritka a hozzánk intézett olyan különleges kérdés, amitől még mi is meglepődünk. Hihetetlen, hogy mennyi mindent tudnak rólunk és zenénkről, anélkül, hogy akár egyszer is játszottunk volna Európában!”

A Dream Theater-féle progresszív muzsika, nem sorolható egyértelműen a metal egyik irányzatába sem. Egyáltalán metalzenének tartjátok a Dream Theatert?

„Bizonyos értelemben feltétlenül, sőt pár nótánk igen közel áll a thrash metalhoz is. Rengeteg stílusirányzat ötvöződik nálunk, így metal, a jazz és a hetvenes évek progresszív rockja. Nagyon sokan hasonlítanak minket a Rushhoz, de mi inkább a Kansast érezzük hozzánk közelinek. A hetvenes évek nagy zenekarai által létrehozott feelinget szeretnénk viszszahozni, persze modern hangzással. Természetesen többek szeretnénk lenni, mint csak metal. Azonban butaság lenne tagadni, hogy ez metal, elég csak megnézni minket élőben.”

Mint a koncert szemtanúja, nyugodt szívvel állítom, hogy a Dream Theater egyike a kilencvenes évek nagy zenekarainak. Ne felejtsd el, hol hallottad először ezt a nevet!

— Edgar Klüsener