Dream Theater

On July first, progressive metal’s top band Dream Theater, formed in 1985, will play a concert of unprecedented caliber in Hungary. Mike Portnoy and his band have been filling the Petőfi Hall, but they’ve outgrown it, so the launch party for their tenth album Black Clouds & Silver Linings, which will be released on June 23, will take place at the Puskás Ferenc Budapest Sport Arena, where the guest band will be the newly formed Cynic. Zoli Koncsok talked to keyboardist Jordan Rudess about the new album and Rainer Siebert talked to singer James LaBrie.

Jordan Rudess

Zoli Koncsok: Last year saw the release of a compilation album, the hilariously titled Greatest Hit (…And 21 Other Pretty Cool Songs). Does it make sense for a group like you to come up with a Best Of?

Jordan Rudess: It’s unusual, as we’re not really a commercial band, but such a long and successful career gives us an opportunity to look back. Plus, the songs were chosen by us, but mostly by Mike Portnoy.

ZK: You hinted with the title that there was really only one hit song, ‘Pull Me Under,’ from 1992...

JR: Let’s say ‘Take the Time’ was loved by the radio, as were some of our music videos, but ‘Pull Me Under’ was really the big hit. Plus, the band didn’t expect that success. It was a big surprise for everyone!

ZK: A new DVD called Chaos In Motion was also released last year. Is it really necessary to release a new DVD after every album and tour?

JR: We find that the fans like it, they are happy about it. This time a lot of backstage material was included and the live performance is really live and pulsating. Our fans are special in the sense that they really want to collect everything, and we try to put out quality stuff. Mike records all the shows in the first place, he’s got a collection full of different recordings. We have almost everything we’ve ever played somewhere. Obviously it wouldn’t be worth it to put everything out, the quality varies a lot, but anything that deserves an official release we’ll put out, one way or another. I think that the music, the essence of Dream Theater can only really be understood when you come to one of our shows or when you go deep into one of our DVDs.

ZK: What ideas did you have for the new album?

JR: We were very open about it. We started writing the songs about eight months ago, and in about two or three months we had the album material. It was pretty fast this time too. What slows down the record-making process considerably is more the recording and later the mixing and mastering. But the point is that there was no concept or plan when writing the songs. We were already in the process of jamming on new themes when we started to look at what we needed to do to turn all these ideas into something cohesive. This is what happened last time. I myself joined the band for the 1999 album Scenes, but that was a concept album with a well-conceived world. But even with Six Degrees there were a lot of preconceived ideas. But since then everything has been more open, there’s no set direction. And as a keyboard player, it’s also my job to come up with new sounds and fresh ideas. On the new album there are some technical curiosities, even the iPhone as an instrument, with some interesting and ultra-modern gadgets. For example, I play one of my solos on a gadget called Bebot. This can be heard on the song ‘A Rite of Passage.’

ZK: I’m surprised that there are even extreme metal blast beats on the new album...

JR: This band has always been about the fusion of different musical styles and worlds, mostly because, like nowadays, we used to be fascinated by what was happening in music. What we like, what influences us, we try to incorporate into our own sound. And Mike likes heavier music anyway, and if it was up to him we might go in that direction even more. Of course, John Petrucci also likes heavy riffs, so that heavier edge has always been there in Dream Theater’s music. Mike even likes those growling, grunting bands, and likes to experiment with those sounds himself. This was already the case with the last album, and he’s taken that line further this time.

ZK: How about you? Can you put up with it, shall we say?

JR: No, I also really think it’s good that even such harsher sounds appear in our music. That’s what we are. And besides, it’s just a small detail, just as there are musical elements of a completely different nature, also with indicative value. It’s a big grinder, with a lot of things going into it, and the end result is a colorful, diverse, passionate Dream Theater album with all of our hands on it. Obviously, I’m not a big fan of music with a more raw vocal sound, it’s not where I come from, but as a musical element, I think it’s important and good that it has a place in our music.

ZK: What bands are influencing you today?

JR: We are also open in this area, so everything from Muse to today’s heavy metal bands. But we’re also influenced by classic metal like Metallica, as well as Meshuggah from the more modern line, and a bunch of bands I don’t know as well as Mike or John. They’re really into Lamb Of God-type bands.

ZK: Are you also influenced by your touring partners?

JR: It’s more tiring if I deal with music in addition to our own concert on a tour! [laughs]

ZK: Mike’s well-known 12-step recovery from alcohol has come to a conclusion on the new album, in terms of putting the story to music. Are there other, very personal lyrics?

JR: ‘The Best Of Times’ for example, which is also Mike’s lyric. It’s probably the most personal song on the album. Mike’s father had been battling cancer for months and we lost him while making the record. He wrote that lyric in memory of the happy times we had together. Mike brought two lyrics this time, so John wrote the majority of the lyrics this time. ‘A Rite of Passage,’ for example, is about Freemasonry, so it’s such a spiritual, religious lyric. ‘A Nightmare to Remember’ is about John’s real experiences, but the lyrics of ‘The Count of Tuscany’ are not imaginary either. Unlike Systematic Chaos, this album is more about reality. Real situations, real things that happened.

ZK: You don’t even want to talk about the six cover songs that have been recorded and will be released one by one soon.

JR: It’s a secret for now. But it’s going to be a fun mix for sure, and maybe even people who haven’t heard Dream Theater before will get excited about certain songs. We like so many different kinds of music, it’s fun to have a little bit of a sampling of that.

ZK: There will also be ProgNation tours in the US this year, with bands including Pain Of Salvation and Beardfish. Are these bands Mike is selecting for the tour?

JR: That’s Mike’s job, yes. But we have pretty similar tastes, so what he picks usually works for me. I like Beardfish a lot too, they’re kind of art rock, like old Genesis or Gentle Giant. But I’m also into some pretty wild and crazy stuff with that band, who will be with us on the ProgNation tour in Europe in the fall. They’re called Unexpect and they’re Canadian. But Opeth are also coming with us to the European shows in the fall, and they’re really cool. It’s great to be able to introduce talented new bands to our fans. We can draw their attention to the bands we think are good.

ZK: You always have solo projects alongside Dream. What are you into right now?

JR: You’ll laugh, but I’m only hours away from officially announcing my new solo album. I have a delicious surprise in store for the fans!

James LaBrie

Rainer Siebert: Why did you choose the title Black Clouds And Silver Linings for the new album?

James LaBrie: The title itself refers to our optimism. Some people see only the bad in everything, which is not a happy attitude in my opinion. Even the average person encounters a lot of negativity in their everyday life, and it’s good to have the ability to find the little good in the midst of all the bad. Because there is always something like that. No tunnel without light. Even if the light is tiny, even if it’s just a flicker, it’s there, and it’s worth keeping it that way. That’s pretty much what this title suggests. Whatever dark clouds may surround us at the moment, there is a way out. And it can be found. The lyrics represent this line of thought. They deal with heavy, depressing themes, but they are not without hope. And in fact, our music is like that. At first it’s heavy, hard, gloomy, but there are also uplifting melodies and themes that can give you strength for days. For us and for the listeners.

RS: Only six songs will be included on the new album, and although I’ve only heard two of them so far, four of the new songs are over 12 minutes long. Are you planning an album full of such epic songs in the first place?

JL: This album was made in the same way as its predecessors, without any special planning. And it came together just as effortlessly and without any problems as with Octavarium or Systematic Chaos. The good thing about this band is that you can be your own boss. We don’t have to consider any commercial considerations, neither radio nor music TV channels, but we can play the way we like.

RS: It wasn’t always like that...

JL: No indeed, we had to struggle a lot to get to this level, and this exceptional position is largely thanks to our fanbase, the community that loves our music. Without their persistent support we certainly could not have reached this level. If you know our story, then you will know that Falling Into Infinity was the record that we got fed up with label proposals after. We didn’t want to write songs without having fun. We didn’t want to make music with an eye on the radio charts. Then and there we told our label at the time, which was a conglomerate, so not yet Roadrunner, that we wanted complete artistic freedom. We didn’t want anybody to interfere with what we were doing. We make the record the way we want to make the record, and then of course we promote it, we play it around the world, even twice, but we don’t want to be told what kind of music to write, what type of songs to deliver.

RS: Was this also the reason why you changed to Roadrunner for the last album?

JL: Not necessarily. At the time, the label understood our reasons, and they realized that Dream Theater is not the kind of band that can be made into a pop band. Even if we only had 4-minute songs, we wouldn’t be blasted to death on the radio. On the other hand, we wouldn’t be able to think in 3-4 minute songs. Sometimes we have a song like that, but it’s not a conscious decision, it just happens. We never rate new songs by duration. The change of label was more about the changes in the music industry. For a conglomerate, a progressive metal band like us with a long history is not attractive. You can tell roughly the size of our fanbase, and although it’s not small, it’s not really attractive to a conglomerate. But with Roadrunner we really feel at home. The staff is smaller, you can immediately find the person in charge of the area who knows who you are and where you are going, so you don’t have to explain... It’s a company that has been working with hard rock bands since it started, it’s their speciality, and they have a very good understanding of the market. They’re always picking the right new bands, they’re in the know, you know... With the previous label, we had the feeling that they didn’t want to invest any more energy in us. They gave us the money to record, then they made the CDs and waited for the fans to buy them. There’s more to be done than that, and we can’t really complain about Roadrunner’s promotional machinery.

RS: It’s interesting that you guys weren’t pushed so much by the old label, because you can feel that Mastodon is doing a lot for them. It’s not easy music either...

JL: We had a lot of support in the beginning, but then people came and went and we realized that we were only the hundredth band on their books. Expenditure, income... But this perception does not fit with our artistic vision. In the last few years, we have seen progressive rock regaining its honor. In the mid-’90s, in the second half of the ‘90s, a lot of people were almost pointing fingers at us and laughing at us for playing complex, progressive music. Today, however, the musical climate has changed, and what used to be a curse word – progressive – has now become a slogan to be written on a flag. The last time something like this happened was in the ‘70s...

RS: I think you guys played a big part in that.

JL: I just hope that we have done our bit. Even if a lot of people would like to take that away from us. At the same time, a lot of bands are giving us credit, not to mention the fans. But it’s not just us, it’s Mastodon, it’s Mars Volta, it’s bands like Radiohead, Tool, Porcupine Tree, Muse. We are talking about music of a completely different character, different sounds, different moods, but they all have something in common: progressiveness, a desire to transcend traditions, to go beyond the rules. The music industry wanting 3-4 minute pop songs is in vain if these bands, including us, are not willing to do that.

RS: How do you see Dream Theater’s evolutionary arc? Which period are you in?

JL: Do you mean have we passed the peak?

RS: Something like that, yes. Every band has a longer or shorter ramp-up period, then they rest at the top, then comes the descent or in many cases the fall...

JL: One thing is for sure, there is no fall for Dream Theater. This is a band that’s been around for a quarter of a century, and although there have been early highs and lows in our career so far, if you talk about an evolutionary curve, I still see us going up. Which is almost miraculous for such a veteran band! [laughs] But really... The attendance at our shows is not decreasing, in fact we are venturing into bigger and bigger caliber tours, there are still places we haven’t gotten to but where we are eagerly awaited, and there is a huge interest in our new album. I don’t feel like we’ve peaked. On the contrary, we’re getting higher and higher with every new album.

RS: Do you listen to the critical voices of the fanbase?

JL: Sure. Not daily, but we read the forums, we know the negative opinions about us. But with a band that’s been playing music for so long, it’s inevitable. Some people swear by the early days of the band, others say Train was the best Dream Theater album, but there are also fanatics for all our albums. A new Dream Theater album is not made to win over every single fan again. We are much more selfish than that. There’s a very well-functioning creative force in the group, a collective force that spits out new songs. Mostly without any thought. And both the music and the lyrics are really important to us. What I’m trying to say is that if our own quality system allows new themes through, then we’re more likely to read other people’s opinions out of natural curiosity. Don’t get me wrong, it’s great to hear that somebody likes the new stuff, but if nobody said that, we’d still be happy with the record. Because it’s exactly what the five of us wanted it to be.

RS: What do you think is behind the renaissance of progressive rock?

JL: I’m not much of an analyst, but I think that mainstream music and the deliberate dumbing down of popular music definitely plays a part in this. In music, as in all areas of life, the way to be really popular is to be very simple, to appeal to a very wide audience. Just look at the quality of today’s TV contests and reality shows! But I could also say political campaigns. Everybody is operating with simple, high-impact stuff. The more viewers or listeners, the more income; that’s how it works. And for a politician, the more votes. There’s not much you can do about it; at most you stand up for your principles. And that’s what these bands do. Right now, the person who can make music, who can create exciting new sounds and who can think in terms other than just old songs has honor. This is also a trend, but even more of an anti-trend. Of course, it will change one day, waves will come and go, but we will still be here and we will still be playing our own music. A Dream Theater album was never about having a party in the backyard and then blasting some music. Our album is something to listen to as you would sit down in your armchair with a good book, or as you sit down in front of an exciting movie. You put on your earphones, read the lyrics and get lost in the songs. We do our job well when you listen to our music and a story comes to life. Like a short film...

RS: This time you will also record cover songs. Can you tell us anything about them?

JL: I could tell you, but then Mike would kill me! [laughs] It’s six covers, about 50 minutes long, and by the time the new album hits the stores, you’ll be able to find them all online. They’ll pop up one by one, week by week. But that’s all I can say, unfortunately.

RS: Will there be any big surprises?

JL: I think so. There will be some that many people will know, but there will also be some that only the truly initiated will know. We also want to draw attention to some undeservedly forgotten bands.

RS: Your voice and vocal style was probably the most varied on the last album so far, but the two new songs we’ve heard so far are not far behind. Is it just a legend that you almost completely lost your voice years ago?

JL: It’s not a legend, it’s bloody reality. But that was a long time ago, in late 1994. My wife and I were relaxing in Cuba with friends, and a severe bout of food poisoning almost killed me. I even lost consciousness and then vomited for days like a feasting dog. In the end I had no fluid left but I kept vomiting compulsively, straining, which destroyed my throat and my eyes. Three specialists checked my throat afterwards, but basically all said that my voice was gone. You can imagine... Fortunately, a very serious course of treatment over a number of years brought me back to normal, but it dragged on from 1995 until around 2002. There was no surgery, it was a more serious problem than that. If you have to have surgery, it takes about 3 or 4 months to recover, but there was nothing to operate on. It was much worse. I had to go on stage for years without knowing when my voice would fail. Neither the power nor the old range was there. It’s the worst thing a singer can go through. It took about 4 or 5 years, and only then did I start to feel an improvement. I even went to a renowned Canadian teacher, an opera singer, and with her help I was able to fight my way back to pre-food poisoning levels. That was a huge life lesson. It taught me that you can never take anything, really anything, for granted. You have to fight for everything. And never give up!

Original text

Dream Theater

Július elsején minden eddiginél nagyobb kaliberű koncertet ad Magyarországon a progresszív metal élcsapata, az 1985-ben alakult Dream Theater. Eddig rendre a Petőfi Csarnok szabadterét töltötték meg Mike Portnoyék, de ezt már rendesen kinőtték, így a június 23-án megjelenő tizedik nagylemez, a Black Clouds & Silver Linings bemutató bulijára a Puskás Ferenc Budapest Sportarénában kerül sor, ahol nem más lesz a vendégbanda, mint az újjáalakult Cynic. A friss album kapcsán Jordan Rudess billentyűssel Koncsok Zoli beszélgetett, Rainer Siebert pedig az énekes James LaBrie-vel.

Jordan Rudess

Tavaly megjelent egy válogatáslemezetek is, a jópofa címmel ellátott ’Greatest Hit (...And 21 Other Pretty Cool Songs). Van értelme egy magatokfajta csapatnak Best Of-fal előrukkolnia?

„Szokatlan dolog, hiszen nem vagyunk egy igazán kommersz csapat, de egy ilyen hosszú és sikeres pályafutás alkalmat ad a visszatekintésre is. Ráadásul a nótákat mi válogattuk össze, de leginkább Mike Portnoy.”

A címmel is utaltatok arra, hogy igazából csak egy sikerdalatok volt eddig, a Pull Me Under, még 1992-ből...

„Mondjuk a Take The Time-ot is szerették a rádiók, ahogy néhány klipesített nótánkat is, de valóban a Pull Me Under volt az igazi nagy sláger. Ráadásul arra a sikerre a banda sem számított. Nagy meglepetés volt mindenkinek!”

’Chaos In Motion’ címmel ugyan-csak tavaly egy új DVD-tek is kijött. Valóban szükséges minden album és turné után kihozni egy új DVD-t?

„Úgy tapasztaljuk, hogy a rajongók bírják az ilyesmit, örülnek neki. Ezúttal egy csomó backstage anyag is felkerült rá, az élő előadás pedig valóban élő, lüktető. A rajongóink különlegesek abból a szempontból, hogy valóban mindent be akarnak gyűjteni, mi pedig igyekszünk minőségi cuccokat kihozni. Mike eleve felvesz minden bulit, tele van a gyűjteménye különféle felvételekkel. Szinte minden megvan ott, amit valaha is eljátszottunk valahol. Nyilván nem volna érdemes mindent kihozni, a minőség nagyon változó, de ami megérdemli a hivatalos kiadást, azt közzé is tesszük, igy vagy úgy. Úgy gondolom, hogy a Dream Theater zenéje, lényege, veleje akkor érthető meg igazán, ha az ember eljön egy bulinkra, vagy elmélyül egy-egy DVD-nkben.”

Az új albumnak milyen elképzelésekkel láttatok neki?

„Nagyon nyitottan álltunk hozzá. A dalszerzést úgy nyolc hónapja kezdtük el, és úgy 2-3 hónap alatt meg is született a lemezanyag. Elég gyorsan ment ezúttal is. Ami a lemezkészítési folyamatot jelentősen lassítja, az inkább a feljátszás, valamint később a keverés, maszterizálás. De a lényeg, hogy a dalírásnál nem volt semmilyen koncepció vagy terv. Már javában jammeltünk az új témákon, amikor elkezdtük megnézegetni, hogy mit is kéne tenni annak érdekében, hogy a sok-sok ötletből egy kohéziós erővel is rendelkező anyag szülessen. Ez már így zajlott legutóbb is. Jómagam az 1999-es Scenes albumnál csatlakoztam a zenekarhoz, de az egy konceptalbum volt, jó előre kitalált világgal. De még a Six Degrees lemeznél is volt jó néhány előzetes elképzelés. Azóta viszont minden nyitottabb, nincs kijelölt csapásirány. Billentyűsként pedig valahol feladatom is, hogy új hangzásokkal, friss ötletekkel álljak elő. Az új lemezen is vannak technikai érdekességek még az iPhone-t is bevetettem hangszerként, néhány érdekes és ultramodern kütyü segítségével. Az egyik szólómat például egy Bebot nevű kütyün játszom. Ez egyébként az A Rite Of Passage dalban hallható.”

Meglepett, hogy még extrém metalos blastbeatek is akadnak az új lemezen...

„Ez a banda mindig is a különféle zenei stílusok, világok összekapcsolásáról, fúziójáról szólt, leginkább azért, mert akárcsak manapság, régen is izgalmasnak tartottuk, hogy mi minden történik a zenében. Ami tetszik, ami hatással van ránk, azt igyekszünk beépíteni a saját hangzásképünkbe. Mike meg amúgy is csípi a keményebb zenéket, és ha rajta múlna, talán még inkább elmennénk abba az irányba. Persze, John Petrucci is szereti a súlyos riffeket, úgyhogy ez a keményebb él mindig megvolt a Dream Theater zenéjében. Mike még ezeket a hörgő-morgó bandákat is bírja, és maga is szívesen kísérletezik ilyen hangokkal. Ez már a legutóbbi lemeznél is így volt, és ezt a vonalat most is tovább vitte.”

És te hogy vagy ezzel? Elviseled, mondjuk úgy?

„Nem, én is kimondottan jónak tartom, hogy akár ilyen durvább hangok is megjelennek a zenénkben. Ezek is mi vagyunk. És különben is, csak egy apró részletről van szó, ahogy vannak egészen más jellegű zenei elemek is, szintén jelzésértékkel. Ez egy nagy daráló, amibe rengeteg minden belekerül, a végeredmény pedig egy színes, változatos, szenvedélyes Dream Theater-album lesz, rajta mindannyiunk keze nyomával. Egyértelmű, hogy nem vagyok nagy rajongója a nyersebb énekhangokkal operáló zenéknek, én nem ebből a közegből érkeztem ide, de mint zenei elem, fontosnak és jónak tartom, hogy ez is helyet kap a muzsikánkban.”

Milyen mai bandák hatnak rátok?

„Ezen a téren is nyitottak vagyunk, azaz a Muse-tól a mai heavy metal csapatokig minden. De a Metallica típusú klasszikus metal is hat ránk, akárcsak a modernebb vonalról a Meshuggah, meg egy sor olyan banda, akiket én nem is ismerek annyira, mint Mike vagy John. Nekik az ilyen Lamb Of God jellegű csapatok is nagyon bejönnek.”

A turnépartnerek is hatással vannak rátok?

„Inkább lefáraszt, ha egy turnén a saját koncertükön túl is zenével foglalkozom, ha-ha!”

Mike jól ismert, 12 lépéses kilábalása az alkohol fogságából az új albumon érkezett el zárótételéhez, már ami a sztori zenébe foglalását illeti. Vannak egyéb, nagyon személyes szövegek is?

„A The Best Of Times például, ami szintén Mike szövege. Ez talán a lemez legszemélyesebb dala. Mike apja hónapokon át harcolt a rákkal, és végül a lemez készítése közben vesztettük el őt. Ezt a szöveget az együtt töltött boldog idők emlékére írta. Mike ezúttal két szöveget hozott, a javát tehát ezúttal is John írta. Az A Rite Of Passage például a szabadkőművességről szól, azaz ilyen spirituális, vallásos témájú szöveg. Az A Nightmare To Remember John valóságos élményeit írja le, de a The Count Of Tuscany szövege sem képzelgés. Szemben a Systematic Chaos-szal, ez a lemez inkább a valóságról szól. Igazi szituációkról, megtörtént dolgokról.”

A rögzített és hamarosan egyenként megjelenő hat feldolgozásról te sem akarsz beszélni. gondolom...

„Ez még titok egyelőre. De szórakoztató keverék lesz az biztos, és talán még olyanok is felkapják bizonyos daloknál a fejüket, akik eddig nem foglalkoztak a Dream Theaterrel. Annyiféle zenét szeretünk, hogy élmény kicsit ezekből is szemezgetni.”

Idén is lesz ProgNation turnétok Amerikában, többek között olyan csapatokkal, mint a Pain Of Salvation vagy a Beardfish. Ezeket a bandákat Mike válogatja össze a túrához?

„Ez Mike dolga, igen. De eléggé hasonló az ízlésünk, tehát amit kiválaszt, az nekem is rendre bejön. A Beardfish is tetszik nagyon, olyan art rock-os, mint a régi Genesis vagy a Gentle Giant. De az a csapat is elég vad és őrült dolgokat nyomat, akik ősszel az európai ProgNation turnén lesznek velünk. Unexpect a nevük és kanadaiak. De az Opeth is elkísér minket az őszi európai bulikra, akik nagyon jó arcok. Jó érzés, hogy tehetséges, új bandákat mutathatunk be a rajongóinknak. Felhívhatjuk a figyelmüket az általunk jónak tartott csapatokra.”

Mindig vannak a Dream mellett szólódolgaid is. Most éppen miben utazol?

„Nevetni fogsz, de csak órák választanak el attól, hogy hivatalosan is bejelentési tegyek az új szólóalbumomról. Finom kis meglepetést tartogatok a rajongóknak!”

James LaBrie

Miért épp a ’Black Clouds And Silver Linings’ címet adtátok az új lemeznek?

„A cím maga az optimizmusunkra utal. Vannak emberek, akik csakis a rosszat látják mindenben, ami nem egy szerencsés hozzáállás szerintem. A hétköznapi ember is rengeteg negatívummal találkozik a mindennapok során, és nem árt, ha megvan benne az a képesség, hogy a sok rossz között is felfedezze a pici jót. Ugyanis ilyesmi mindig akad. Nincs alagút fény nélkül. Ha pici is a fény, ha épp csak pislákol is, de ott van, és oda, abba az irányba érdemes tartani. Nagyjából erre utal ez a cím. Akármilyen sötét fellegek is vesznek körbe éppen, van kiút. és az megtalálható. A szövegek is ezt a gondolatmenetet képviselik. Súlyos, nyomasztó témákat járnak körbe, de nem reménytelen a kicsengésük. És tulajdonképpen a zenénk is ilyen. Elsöre súlyos, kemény, komor hangulatú, de azért ott vannak a felvidító dallamok is, meg az olyan témák, amelyek napokra erőt adhatnak az embernek. Nekünk is, a hallgatóknak is.”

Az új albumra mindössze hat dal kerül fel, és ugyan ezek közül csak kettőt hallottam eddig, de azt tudni lehet, hogy négy új nóta is átlépi a 12 percet. Eleve egy Ilyen epikus dalokkal teli lemezt terveztetek?

„Úgy készült ez az album is, ahogy az elődei, azaz különösebb tervezgetés nélkül. És ugyanolyan könnyedén, problémamentesen állt össze az anyag, mint akár az Octavarium, akár a Systematic Chaos esetében. Az a jó ebben a bandában, hogy a magunk urai lehetünk. Nem kell tekintettel lennünk semmilyen kereskedelmi megfontolásra, sem rádióra, sem zenés tévécsatornákra, hanem játszhatunk úgy, ahogy nekünk tetszik.”

Azért ez nem volt mindig így...

„Nem bizony, nekünk is sokat kellett küzdenünk, hogy eljussunk erre a szintre, és ez a kivételes pozíció nagyban köszönhető a táborunknak, a zenénket szerető közösségnek. Az ő kitartó támogatások nélkül biztosan nem érhettük volna el ezt a szintet. Ha ismered a sztorinkat, akkor biztosan tudod, hogy a Falling Into lnfinity volt az a lemez, amely után elegünk lett a kiadói javaslatokból. Nem akartunk úgy dalokat írni, hogy közben nem érezzük jól magunkat. Nem akartunk a rádiós listákra kacsintgatva zenélni. Akkor és ott megmondtuk az akkori kiadónknak, ami egy multi volt, tehát még nem a Roadrunner, hogy komplett művészi szabadságot akarunk. Nem akarjuk, hogy bárki is beleszóljon a tevékenységünkbe. Elkészítjük a lemezt, ahogy mi akarjuk, aztán persze megpromózzuk, körbejátsszuk az anyaggal a világot, akár kétszer is, de ne akarják megmondani, hogy milyen zenét írjunk, milyen tipusú dalokat szállítsunk le nekik.”

Ez volt az oka annak is, hogy az utolsó lemeznél átszerzödtetek a Roadrunnerhez?

„Nem feltétlenül. Annak idején a kiadó megértette az indokainkat, és be is látták, hogy a Dream Theater nem az a zenekar, amelyikből popcsapatot lehet faragni. Bennünket akkor sem nyomnának halálra a rádiók, ha csakis 4 perces dalaink lennének. Másrészt meg képtelenek is volnánk 3-4 perces dalokban gondolkodni. Előfordul, hogy megszületik egy-egy ilyen számunk, de ez nem tudatos húzás eredménye, hanem egyszerűen csak így alakul. Sosem az időtartam szerint minősítjük az új dalokat. A kiadóváltás mögött inkább a zeneiparban lezajlott változások álltak. Egy multi számára egy magunkfajta, nem kis múlttal rendelkező progresszív metal csapat nem vonzó. Lehet tudni, hogy nagyjából mekkora a táborunk, és noha ez nem pici, egy multi számára mégsem igazán vonzó. A Roadrunnernél viszont valóban otthon érezzük magunkat. Kisebb a stáb, azonnal megtalálni az adott területért felelős személyt, aki tudja is, hogy kik vagyunk, és honnan hova tartunk, szóval nem kell magyarázkodnunk... Ez egy olyan cég, amelyik indulása óta kemény rockbandákkal dolgozik, ez a szakterületük, ráadásul nagyon jól látják a piacot is. Mindig a megfelelő új bandákat szedik össze, képben vannak, érted... A korábbi kiadónál olyan érzésünk volt, hogy már nem akarnak energiát fektetni belénk. Odaadták a pénzt a lemezfelvételre, aztán legyártották a CD-ket, és várták, hogy a rajongók megvegyék ezeket. Azért ennél többet is lehet tenni, és a Roadrunner promóciós gépezetére igazán nem lehet panaszunk.”

Érdekes, hogy benneteket ennyire nem nyomtak a régi kiadónál, mert azért a Mastodonnál érezni, hogy sok mindent megtesznek értük. Az sem egy könnyű muzsika...

„Eleinte bennünket is rendesen támogattak, de aztán jöttek-mentek az emberek, és azt vettük észre, hogy már csak a századik banda vagyunk a könyvelésükben. Kiadás, bevétel... Ez a felfogás viszont nem vág össze a mi művészi elképzeléseinkkel. Az utóbbi években egyébként azt láthattuk, ahogy a progresszív rock visszanyeri becsületét. A '90-es évek közepén, annak második felében sokan szinte ujjal mutogattak ránk, és kiröhögtek minket azért, mert komplex, progresszív zenét játszottunk. Mára viszont átalakult a zenei klíma, és a korábbi szitokszóból - progresszív – most zászlóra írandó jelszó lett. Ilyesmit utoljára a '70-es években történt...”

Ebben azért nagy szerepet játszottatok ti is, azt hiszem.

„Én csak reménykedem abban, hogy mi is odatettük a magunkét. Még akkor is, ha sokan ezt szeretnénk elvitatni tőlünk. Ugyanakkor meg egy csomó banda elismeréssel hivatkozik ránk, nem is beszélve a rajongókról. De itt nemcsak rólunk van szó, vagy akár a Mastodonról, a Mars Voltáról, hanem olyan zenekarokról is, mint a Radiohead, a Tool, a Porcupine Tree, a Muse. Egészen más karakterű zenékről van szó, más hangzásokról, más hangulatokról, mégis van bennük közös vonás, a progresszivitás, a hagyományok, a szabályok átlépésének, meghaladásának vágya. Hiába akar a zeneipar 3-4 perces popdalokat, ha ezek a bandák, bennünket is ideértve, nem hajlandóak erre.”

A Dream Theater fejlődési ívét hogyan látod? Melyik periódusban vagytok?

„Úgy érted, hogy túljutottunk-e már a csúcsponton?”

Valahogy így, igen. Minden csapatnak van egy hosszabb-rövidebb felfutási ideje, aztán megpihennek a csúcson, majd jön az ereszkedés vagy sok esetben a zuhanás...

„Egy biztos, zuhanásról a Dream Theater esetében nem lehet beszélni. Ez egy lassan negyedszázada alapított zenekar, és noha voltak korai csúcspontok, és akadtak mélypontok is az eddigi karrierünk során, ha fejlődési ívről beszélünk, én még mindig azt látom, hogy felfelé haladunk. Ami szinte csodával határos egy ilyen veterán csapatnál, ha-ha! De tényleg... A koncertjeink látogatottsága nem csökken, sőt, egyre nagyobb kaliberű turnékba merünk belevágni, még mindig vannak olyan helyek, ahová nem jutottunk el, de ahol nagyon várnak minket, és az új albumunk iránt is hatalmas az érdeklődés. Nem érzem úgy, hogy túljutottunk volna a csúcsponton. Épp ellenkezőleg minden egyes új albummal egyre feljebb jutunk.”

Meghalljátok azért a rajongótábor kritikus hangjait is?

„Persze. Nem naponta, de azért olvasgatjuk a fórumokat, ismerjük a velünk kapcsolatos negatív vélekedéseket. De egy ilyen régóta zenélő csapatnál elkerülhetetlen az ilyesmi. Vannak, akik a csapat korai időszakára esküsznek, mások számára a Train volt a legjobb Dream lemez, de ugyanígy megvannak a fanatikus hívei minden lemezünknek. Egy-egy új Dream Theater album nem azért készül el, hogy minden egyes szimpatizánst újra megnyerjünk magunknak. Ennél sokkal önzőbbek vagyunk. Van egy nagyon jól működő kreatív erő a csapatban, egy kollektív erő, ami kiköpi magából az új dalokat. Többnyire minden agyalás nélkül. És mind a zene, mind a szöveg számunkra fontos igazán. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha a saját minőségi rendszerünk átengedi az új témákat, akkor attól fogva inkább már csak a természetes kíváncsiság miatt olvasgatjuk el mások véleményét. Ne érts félre, baromi jó azt hallani, hogy valakinek bejön az új anyag, de ha senki sem mondana ilyet, mi akkor is elégedettek lennénk a lemezzel. Mert pont olyan, amilyennek mi öten akartuk.”

Szerinted minek köszönhető a progresszív rock reneszánsza?

„Nem vagyok nagy elemző, de úgy gondolom, hogy ebben mindenképpen szerepet játszik a fősodrású zene, és a populáris zenék területén tapasztalható szándékos lebutítás. Ahogy az élet minden területén, a zenében is az tapasztalható, hogy akkor lehet igazán népszerű valami, ha nagyon egyszerű, ha nagyon széles tábort tud megszólítani. Nézd meg a mai tévés vetélkedők, valóságshow-k színvonalát! De mondhatnám a politikai kampányokat is. Mindenki egyszerű, hatásvadász dolgokkal operál. Minél több néző vagy hallgató, az minél több bevétel, így megy ez. Egy politikus esetében pedig minél több voks. Ez ellen nem sok mindent tehetünk, maximum az ember kiáll az elvei mellett. És ezek a bandák is ezt teszik. Most éppen becsülete van annak, aki tud zenélni, képes izgalmas, új hangzásokat létrehozni, és nem csak régesrég kidolgozott dalsémákban tud gondolkodni. Ez is egyfajta trend, de még inkább antitrend. Persze, ez is változni fog egyszer, hullámok jönnek és mennek, de mi azután is itt leszünk, és akkor is a saját zenénket fogjuk játszani. Egy Dream Theater album sosem arról szólt, hogy csináljunk egy bulit a kertben, aztán döngessünk hozzá egy kis Dreamet. A mi lemezünket úgy érdemes meghallgatni, ahogy leülsz a fotelbe egy jó könyvvel, vagy ahogy odaülsz egy izgalmas film elé. Felteszed a fülest, olvasgatod a szövegeket, és elmerülsz a dalokban. Mi akkor végeztük jól a dolgunkat, ha a zenénket hallgatva, megelevenedik előtted egy történet. Akár egy kisfilm...”

Ezúttal feldolgozásokat is rögzítenetek. Ezekről elárulhatsz valamit?

„Elárulhatnék, de akkor Mike kinyírna, ha-ha! Hat feldolgozásról van szó, nagyjából 50 percben, és mire az új album boltokba kerül, már ezekkel is mind találkozhatsz a neten. Egyenként fognak felbukkani, hétről-hétre. De ennél többet nem mondhatok, sajnos.”

Lesz köztük nagy meglepetés?

„Szerintem igen. Lesz olyan, amit sokan ismernek majd, de olyan is akad, amit csak az igazán beavatottak. Szeretnénk is felhívni a figyelmet néhány méltatlanul elfeledett zenekarra.”

A hangod, az énekstílusod talán a legutóbbi albumon volt eddig a legváltozatosabb, de az eddig hallott két új dal sem marad el sokban ettől. Az csak legenda, hogy évekkel ezelőtt csaknem teljesen elvesztetted a hangodat?

„Nem legenda, véres valóság. De ez már régen volt, 1994 végén. Kubában pihentünk a feleségemmel és a barátainkkal, és egy súlyos ételmérgezés szinte totál elintézett. Még az eszméletemet is elveszítettem majd napokon át hánytam, mint a lakodalmas kutya. A végén már folyadék sem volt bennem de öklendeztem tovább, kényszeresen, erőlködve, amivel a torkomat és a szememet is tönkretettem. Három szakorvos is megnézte a torkomat utána, de voltaképpen mind azt mondta, hogy a hangomnak annyi. Gondolhatod... Szerencsére egy éveken át tartó nagyon komoly kúrával visszaállt a régi állapot, de ez elhúzódott 1995-től úgy 2002-ig. Nem volt semmilyen műtét, ez még annál is komolyabb probléma volt. Ha műteni kell, akkor úgy 3-4 hónap alatt rendbe jön az ember, de itt nem volt mit műteni. Ez sokkal pocsékabb volt. Éveken át úgy kellett kiállnom a színpadra, hogy nem tudhattam, mikor megy el a hangom. Nem volt ott az erő és a régi hangterjedelem sem. Ennél borzalmasabb dolgot egy énekes nem is élhet át. Úgy 4-5 év telt el így, és csak azután kezdtem érezni a javulást. El is mentem egy neves kanadai tanárnőhöz, egy operaénekesnőhöz, és az ő segítségével tudtam visszaküzdeni magam az ételmérgezés előtti szintre. Ez egy óriási lecke volt az élettől. Megtanított arra, hogy semmit, de tényleg semmit nem lehet biztosra venni. Mindenért küzdeni kell. És soha fel nem adni!”